Természetesen én sem szeretem, ha olyan dolgokról mondanak okosakat, amit látszólag ismerünk, de konkrétan fogalmunk sincs róla, hogy mi is az.
A P70 kifejezést az informatikus betáblázza a laptopalkatrészekhez vagy tonerekhez, a veteránbörzéken forgolódó átlagember felismerni véli, mint a Pannónia egyik típusát, annak, aki a 60-as években szerzett jogosítványt, feldereng valami a 33-as keverékről és a Duroplastról; végül, a Trabant témában járatos szakértőknek pedig bevillanhat, hogy valamilyen ősállatról van szó. Vagyis, legjobb esetben is annyit tudunk róla, hogy kereke van és benzin kell bele.
Nincs ezen mit szégyellni, a nemtudásnak az az oka, hogy ez a jármű meglehetősen ritkán fordult elő kis hazánkban még a cocializmus építésének idején is. A gyárban 1955 és 1959 között összesen 36.786 db-ot készítettek, amiből a KSH évkönyvei szerint 410 db került az országba. Ezek azonban elég hamar kikoptak, a nem megfelelő alkatrészellátás miatt, de voltak olyan példányok is, amik használatban elég szép kort értek meg.
De akkor miért kellett ilyen járművet gyártani?
A második világháború után a (kelet)német ipar súlyos nyersanyaghiánnyal küzdött, a nehézipar túlnyomó része a vasfüggöny másik felén maradt. A mobilizációs törekvések viszont a keleti részen is népautót kívántak, aminél a legegyszerűbb volt a háború előtti gyökerekhez és az autógyárak megmaradt infrastruktúrájához visszanyúlni. Így esett a választás a DKW-re, amelynek F7 és F8 típusai szolgáltatták az alapot a jármű kialakításához. A szocialista blokkban ez már IFA F8 néven futott, de a konstrukció szinte azonos volt.
Így született döntés arról, hogy az új modellt az F8-as típus alvázát felhasználva, de új karosszéria kialakításával kell megtervezni. Ennek igazodnia kellett a kor költséglehetőségeihez, így maradtak a faváznál, amire Duroplast borítás került. Bár a P70-est népautónak szánták, a gyártás során csak a köztes megoldás (Zwischentyp) szerepét töltötte be. Vagyis, addig kellett valamilyen motorizációs megoldással szolgálnia, amíg meg nem jelennek a kiforrottabb és korszerűbb modellek, a Wartburg (1956) és a P50 (1957). Így a típus hiánypótló jellegű volt, gyártását az új modellek megjelenése és befutása idején be is szüntették.
Ajánlott bejegyzések: